Taekwondo Európa-bajnok díjnyertes fotós a projektmenedzser

Tézsévé

Attól, mert valaki egy multinál dolgozik, még bőven lehet olyan hobbija, ami gyökeresen eltér mindennapi munkájától. Az már ritkább, hogy ezt a szabadidős tevékenységet a multinál figyelemmel kísérik, adott esetben támogatják, de legalábbis elismerik. Simon Zoltán a Siemens Mobilitynél most éppen „nagyvasúti áramellátással és vontatási energiát szolgáltató alállomás kivitelezésével” foglalkozik – projektmenedzserként és felelős műszaki vezetőként, ám, ha ideje engedi, akkor kiköltözik az erdőbe, mezőre és madarakat, állatokat fotóz. Mert, ugye, „akkor szép az erdő mikor zöld/ mikor a vadgalamb benne költ”, ahogy népdalunk mondja. 

Munkája során sokat kell a tervezőasztalnál, irodában ülnie – bár ez a kivitelezés fázisában már javul, akkor felerészt már terepen lesz – így aztán a magamfajta outsider visszaemlékszik fiatalkori madárleseire, és arra, hogy az milyen hihetetlenül nyugis, szinte mozdulatlan tevékenység, akkor szinte beleborzad, hogy Simon úr az irodai műszak után képes akár órákat is várni arra, hogy legyen igazán „elkapásra” érdemes pillanat.

Szerényen közbeszúr: inkább napokat kell várni.

Az irodai ülő munka után az a kikapcsolódás, hogy még többet ül, fekszik vagy összegubózza magát… Nem hiányzik a mozgás?

„Hiányzik, de úgy gondolom, hogy ha a cél megvan, akkor nem arra figyel az ember, hogy most odakinn ülni kell, állni, vagy mozogni. Az is egy ilyen „ülő munka” amikor madarakat illetve nagyvadakat fotózok. Mind a kettő leses, ülős, csöndben levős, kisszékes, hacsak nem kiépített lesben fotózik valaki, de én ott sosem tettem. Egy picit derékgyilkosnak is mondanám, viszont unatkozni sohasem unatkoztam. Hiába tűnik úgy, mintha nem történne semmi – adott esetben rengeteget várunk –, mert azon gondolkodom, hogy mi lesz a végeredmény, mi fog történni, melyik madár, vagy nagyvad honnan fog jönni, mit fog csinálni, és nagyon sokszor sokkal jobb esemény történik, mint amire az ember számít, és általában sosem az történik, amire számít”.

És persze megtanulta kezelni a biológiai késztetések „visszatartási” technikáját, de még azt is, hogy nagyvad-fotózáskor ne hagyjon szagnyomot az ember. Nem maga után, maga körül. Mert a nagyvad annyira érzékeny az emberi szagra, legyen az bármilyen eredetű, hogy ha nagyon picit is érez, akkor nem jön elő.

Kikapcsolódás-e ez a fotózás? Van-e olyan pillanat, amikor várja a poszáta-akcióját, de közben a tudat alatt beugrik a metróprojekt valamilyen megoldatlan ügye?

„Gyermekkoromban felhőtlenebbül tudtam kikapcsolódni, míg most, hogy már családom is van, többet dolgozom, azért ez már picit nehezebb. Néha valóban be-beugranak munkahelyi témák, vagy megoldandó feladatok, de még így is elég jól ki lehet kapcsolni”.

De ezen „bevillanások”miatt még nem mulasztott el semmit. Inkább úgy fogalmaz, hogy el tud kalandozni, amikor tényleg nem történik semmi, de legtöbbször a madaraknál inkább a technika lassúsága – a gép nem oda fókuszál, ahova szeretné, pedig jó helyre tette az autofókusz pontot – okoz problémát. Persze Murphy őt sem kíméli. Gyakran fordult elő, hogy megéhezett, elkezdett enni, és pont, amikor a szendvicséért kotorászott a táskájában, akkor repült elé, amit várt, de akkor már a mozgással is nagyon vigyáznia kellett, hogy oda tudjon hajolni a géphez... A madár meg vagy megvárta, vagy tovarepült.

Amikor ilyen történik, akkor nyilván nem örül az ember, mert adott esetben elszalasztja. Sokszor van olyan, hogy látok valamit, nem tudom lefotózni, nekem megmarad, de sajnos másnak ezt nem tudom megmutatni.  Úgy gondolom, hogy az élmény az, amit megél az ember – akár csak azzal is, hogy látja. Mert a természetfotózás, természetjárás szerintem nem csak fotózásból áll. Sokkal inkább annak kellene hangsúlyosnak lennie, hogy járja, megismerje, szeresse a természetet, vigyázzon rá, és amit sikerül, azt lefotózza”. 

Leginkább Heves megyében – onnan származik, a szülei most is ott laknak Hatvan mellett – aztán a Balaton-felvidéken. De azért Simon Zoltán nem turistaként viszi magával a felszerelését, ami azért a nemzeti parkok, természetvédelmi körzetek esetében nehezíti a munkáját. Mert az, hogy megfigyel valamit, az teljesen más dolog, mint hogy úgy „megfotózza”, hogy az végül a képen nagyon szép legyen. Ha elmegy valaki családdal, ismerősökkel és a nemzeti parktól kér egy túravezetést, akkor elviszik csónakkal, távcsővel figyelik meg az élővilágot. A távcsőnek elég 100 méter ahhoz, hogy élvezhető közelségbe hozza az állatokat. A fotózásnál azonban nem mindegy, hogy milyen a háttér, a madarakhoz kell a 20-30 méter táv. A nagyvadakat meg Szombathely környékén szokta lencse végre kapni.

Kisgyerekei vannak. S miután érezhetően családcentrikus ember, logikus a felvetés: a család is elkíséri ilyenkor. Legalábbis egy darabig. „Elmegyünk ismerősökhöz, de a terepre nem szoktak velem jönni, mert az már egy csendes tevékenység és a gyerekek egyből robbantanának, hiszen nincs még meg bennük a türelem. A feleségem pedig – mindkettőnk pechére – allergiás a különböző fűfélékre, így nem bírtam igazán megfertőzni ezzel”.

Nem titkolja, hogy ez a fajta nyugalom, sokat segít a munkájában. Már csak azért is, mert 18 éves koráig taekwondo-zott, nem is sikertelenül. Európa-bajnok és hatszoros magyar bajnok… Biztos benne, hogy elég sok minden – például a koncentráló képesség – jött ebből, aminek a munkában is hasznát tudja venni.

Amiben azt szereti leginkább, amikor a munkahelyén pörögnek a dolgok. Feldobja, élteti. A cégnél kimondottan nem szereti az olyan időszakokat, amikor csak „tologatnak ide-oda”, amikor nem nagyon történik semmi. „Történjen valami, hogy csináljunk valamit, legyen valami eredménye, látszatja. Nekem például az építőmunka az, ami nagyon tetszik a Siemensnél”.

És hogy az Európa-bajnok taekwondós projektmenedzser milyen sikereket ért el a természetfotókkal? Nagyokat. Volt több önálló kiállítása, a legsikeresebb mintegy negyven helyszínen volt kiállítva. Pont mostanában – ahogy „megnyugodott a kiállítás” – adta oda kisfia óvodájának – mert leginkább növények, madarak, nagyvadak, pl.: szarvas, őz, róka voltak a képeken –, mert úgy gondolta, hogy a gyerekek így könnyebben ismerkedhetnek meg a természet világával.Rendszeresena két legerősebb magyar pályázaton indult – tagként az Év Természetfotósa a Magyar Természetfotósok Szövetsége szervezésében, illetve a Bayer Természetvédelmi Fotópályázaton. Nívós és összetett verseny még a Varázslatos Magyarország, de ott a folyamatos jelenlétre lett volna szükség tíz hónapon keresztül, és arra azért nem volt energiája. Azért van mit a dicsőségfalra tűzni, hiszen a Bayer Természetvédelmi Fotópályázaton természet kategóriában Simon Zoltán nyert, de más években is volt magasra értékelt fotója, míg az Év természetfotósa kategóriában jó pár 2. helyezett, 3. helyezett képe volt. Munka mellett igen nehéz itt nyerni, hiszen 3-5000(!) képet küldenek be, ebből a kiállítási anyagba illetve az albumba 100 darab kerül. Már az is hatalmas teljesítmény, ha az ember ebbe belekerül. Vannak olyan ismerősei, akik bizony éveken keresztül tudnak Év természetfotósa díjat nyerni.

Viszont nem építenek 4-es metrót – vetem közbe.

„Nem, ők nem. Az más. Család sem úgy van feltétlenül. Vagy egyáltalán nincsen”.

De Simon Zoltánnak van. Munkája, hobbija, családja. Teljes élete. 

 

http://menetterti.blogstar.hu/./pages/menetterti/contents/blog/39486/pics/14979646589088414_800x600.jpg
Hírek, információk
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?